Rektori köszöntő

 

 

Tisztelettel köszöntöm!

A Főiskola rektora, Várnai Jakab vagyok, ferences pap. Örülök, hogy ellátogatott hozzánk. Bízom abban, hogy minden információt megtalál honlapunkon, amit keres.

Ezért én most megpróbálok olyasmit is elmondani főiskolánkról, ami túl van az adatszerűn – vállalva, hogy ezt csak személyes hangon lehet. Ami főiskolánk „láthatatlan oldala”, az nem fér bele néhány sorba. Apránként haladunk majd. De mindegyik írásban ott vagyunk egészen – csöppben a tenger.

 

 

* * *

 

A hittudományi főiskola hivatása szorosan kapcsolódik a „hívők hitérzékéhez”. Arra törekszünk, hogy segítsük a hallgatókban a „hívők hitérzékének” hiteles fejlődését, és hogy ők maguk is képessé váljanak arra, hogy ezt a hiteles részvételt másokban is elősegítsék, ki-ki a maga szerepének megfelelően. Idén ünnepeljük a II. vatikáni zsinat lezárásának 50. évfordulóját: érdemes felidézni, hogy a zsinat kiemelte ezt a teológiai gondolatot:

 

„Isten szent népe Krisztus prófétai küldetéséből is részesedik, leginkább azáltal, hogy a hívő és szerető élettel egyre szélesebb körben tesz tanúságot róla, és fölajánlja Istennek a dicséret áldozatát: az Ő nevét megvalló ajkak gyümölcsét. A hívők összessége, mely a Szentlélek kenetének birtokában van, a hitben nem tévedhet és ezt a különleges tulajdonságát az egész nép természetfölötti hitérzéke révén nyilvánítja ki, amikor »a püspököktől kezdve a legjelentéktelenebb világi hívőkig« hit és erkölcs dolgában kifejezi egyetemes egyetértését. E hitérzékkel ugyanis, melyet az igazság Lelke ébreszt és tart fenn, Isten népe a szent Tanítóhivatal hűségesen követett vezetésével már nem emberi szót, hanem valóban Isten igéjét kapja, az egyszer átadott szent hit tanítását, és fogyatkozás nélkül ragaszkodik hozzá, azáltal, hogy helyes ítélettel egyre elmélyül benne és egyre inkább alkalmazza életében.” (II. vatikáni zsinat, Lumen Gentium 12.)

 
Ferenc pápa gyakran hivatkozik a hívők hitérzékre, és 2014 júniusában a Nemzetközi Teológiai Bizottság is erről adott ki dokumentumot, amelyben hat feltételt jelölt meg a „hívők hitérzékében” való hiteles részvételhez:
a) részvétel az egyház életében
b) Isten Igéjének hallgatása
c) nyitottság az értelem iránt
d) összhang az egyházi tanítóhivatallal
e) életszentség – alázat, szabadság, öröm
f) törekvés az Egyház építésére
 
 

 

Korábbi bejegyzések [mutat/elrejt]

 

 

Mi is történik egy hittudományi főiskolán?
Lukács evangéliumában azt olvassuk, hogy a feltámadt Krisztus az apostolokkal valami lényegeset és rendkívülit művel: „megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat” (Lk 24,45). Mindezt nem egy „varázspálcával” vagy egy „titkos formula” átadásával teszi, hanem az apostolok egész lényét érintő, személyes találkozás által. Asztalközösségben vannak együtt a Feltámadottal, aki a bűnbocsánat hirdetését bízza rájuk.
Az „Írások megértése” ma is az egyházi élet közegében történik, és ennek egyik fontos helye a teológiai stúdium. Jó látni az évek során, ahogy a hallgatók életében helyükre kerülnek a dolgok,
megnyílik a Szentírás értelme, többet tud az irgalom és bűnbocsánat titkáról, kész lesz vállalni a küldetését Jézus tanítványainak közösségében. Főiskolánk életének ezért nem „mellékes” alkalmai a közös imádságok és ünneplések, amikor a Feltámadt Krisztus egyre mélyebben vezet be az Írások értelmébe minket.

 

* * *

 
Főiskolánk szerzetesi intézmény, ezért joggal várják el tőlünk, hogy a hittudomány és az imádság kapcsolatára hangsúlyt helyezzünk. Többről van itt szó, mint arról, hogy a tantárgyak között legyen ott a „spirituális teológia”. Az imádság „szakmai” jelentősége abból fakad, hogy a teológia művelésében nemcsak a részletekbe menő elemzés a fontos, hanem a teológia egysége is. Az Egyház felfogása szerint a hitigazságoknak van egy belső rendje, egymás közti összefüggése. Akkor lesz érzékünk e belső rend iránt, ha imádság kíséri a teológiai munkánkat, így a tanulást is. Egység akkor lehetséges, ha látjuk a középpontot – ez pedig egy eleven valóság: Krisztus arca. A 4. sz. végén Evagriosz Pontikosz egyiptomi szerzetes atya keményen fogalmazta meg ezt: „Ha imádkozol, teológus vagy.” Aki idáig nem merészkedne el, az is beláthatja viszont a fordítottját: „Ha nem imádkozol, nem vagy teológus.” A hitigazságok ismeretét az élő hitkapcsolat, az imádság érleli bennünk egésszé. Napi, heti, havi és éves ritmusában az imaélet segíti elő, hogy bennünk is kialakuljon a teológia egysége.
 
 
* * *
 

Főiskolánkon a teológiai, hittanári képzést kezdettől fogva szervesen egészítik ki olyan szakok vagy képzési formák, amelyek a „segítő foglalkozások” körébe sorolhatók: család- és gyermekvédő tanár, gyermek- és ifjúságvédelmi tanácsadó, pasztorális tanácsadó.  Ide sorolható az etikatanári szak is, továbbá a Családteológiai Intézet munkája. Olykor elgondolkodok ezen az összefüggésen. Számunkra a szorosan vett „hitélet” természetes, szoros közege az emberhez méltó emberi élet. A „mit hiszel?” kutatása szükségszerűen ráirányítja figyelmünket a „hogyan élsz?” kérdésére. Főiskolai munkánk alapja, hogy az értékes segítő tevékenységhez magas színvonalú képzésre van szükség. Az Egyház tanító küldetésében való részvételhez számunkra nyilvánvalóan hozzákapcsolódik az „ember” szolgálata. Világos, hogy ezt nem „sajátíthatjuk ki” magunknak, hanem ez az elkötelezettségünk mélyen összekapcsol minket minden jóakaratú emberrel, akinek szívügye az ember tényleges, igazi (és nem csak önérdektől vezérelt, uralkodásra törő) felemelése. Belátjuk az igazságát II. János Pál pápa szavainak, amelyeket első enciklikájában írt le: „Az egyház útja az ember”.

 
„A teljes ember, létének teljes, személyként megélt valóságában és közösségi-társadalmi életében – családjában, a társadalomban, nagyon sokfajta körülmény között, nemzetében és népében (esetleg kizárólag egy család vagy törzs kötelékében), az emberiség egészében – ez az ember az Egyház elsődleges útja, melyen küldetése betöltésekor járnia kell; ő az Egyház első és legfontosabb útja, amelyet maga Krisztus nyitott meg, s amelyen a megtestesülés és megváltás misztériumában Ő maga állandóan jár.” II. János Pál: Redemptor Hominis (1979), 14.
 
 
* * *

 

„Nézzünk fel hitünk úttörőjére és beteljesítőjére, Jézusra!” (Zsid 12,2). Főiskolánk legutóbbi tanulmányi napján (nov. 16.) a krisztusi megváltás mélységeit kutattuk, és többször is elénk került ez a bibliai szó. A Hit Évének lezárásához kapcsoltuk rendezvényünket, de a Zsidó Levélnek ez a sora rádöbbentett: az éves programok „lezárása” után eleven igényként marad meg a „megnyílás” – egyre inkább megnyílni Krisztus előtt, továbblépni hitünk útján, gyarapítani ismereteinket a keresztény tanításról.
   A Sapientia Főiskola ezt az igényt akarja kialakítani és éltetni hallgatóiban. Tanulmányi napunkon felismerhettük: csak akkor tudjuk mások hitét szolgálni, ha a hit kérdéseit a magunk számára is komolyan feltesszük, és készek vagyunk az árnyalt és összetett válaszokra is.
   A Hit Évét tehát mint programot lezártuk, de annak szándékát akkor váltjuk valóra, ha feladatait továbbra is napirenden tartjuk – ahogy azokat a meghirdetéskor XVI. Benedek pápa megfogalmazta („Porta Fidei” dokumentum):

- „újra föl kell fedeznünk a hit útját, hogy egyre világosabban meg tudjuk mutatni a Krisztussal való találkozás örömét és mindig megújuló életerejét”
- „Ha helyes hermeneutikával értelmezzük és követjük a Zsinat tanítását, az egyre nagyobb erőt biztosít az Egyházban mindig szükséges megújuláshoz”
- „Fokozni kell a hitre való reflexiót, hogy segítsük az összes krisztushívőt abban, hogy egyre tudatosabb és élőbb módon kötődjenek az Evangéliumhoz”.

 

 

* * *

 

A Szentírás egyik megkapó jelenete, amikor Szent Pál elbúcsúzik az efezusi egyház elöljáróitól, miután évekig dolgozott a közösség felépítésén. Ezzel zárja szavait: „Vigyázzatok magatokra és az egész nyájra. Azért rendelt benneteket a Szentlélek az élére elöljáróul, hogy gondját viseljétek az Isten egyházának, amelyet (Krisztus) a tulajdon vére árán szerzett meg magának.” (ApCsel 20,28).

Ezek a szavak az Egyház életét belehelyezik a Szentháromság személyeinek éltető közösségébe. Az Egyházban működő Szentlélek-Isten szüntelenül azon van, hogy „Isten Egyháza” eleven legyen, mert „nagy árat” fizetett érte: Isten szent Fia a vérét ontotta érte.

Mivel minden hittudományi főiskola az Egyház egy közössége, ezért megfelelő módon alkalmazhatjuk ezeket a szavakat Főiskolánkra is. Természetesen fenntartjuk a fölszentelt papság sajátos jellegét, így Szent Pál szavait a nálunk tanulók közül főleg a szerzetes papnövendékeknek kell megszívlelniük. Tudatosítjuk viszont, hogy az Egyházban a többi megbízatás is a Szentlélek működési körébe tartozik. Márpedig a legtöbb tevékenység, amelyre Főiskolánkon képzést adunk, közösségépítő szolgálat: közösségvezetés, tanítás, nevelés.

Ám ne ragadjunk le annál, hogy kire állnak és kire nem ezek a szavak. A szemlélet a fontos, amely megnyilvánul bennük. Mi pedig annak az alapján akarjuk folytatni munkánkat, hogy a közösségi szolgálat a Szentlélek működésére épül, az Egyház nem a „miénk”, hanem „Istené”, és ez az Egyház soha nem puszta társadalmi adottság, hanem Isten megváltó önátadásával, Krisztus keresztjével megjelölt valóság.
 
Amikor kimondjuk, hogy készek vagyunk a nekünk szánt szolgálatra Isten Egyházában, viszonozni akarjuk a Krisztusban feltárult isteni önátadást, és a képzés során igyekszünk jól felkészülni szolgálatunkra az alapos szellemi és aktív közösségi munka révén.

 

 * * *

 

Amióta Ferenc pápa megkezdte péteri szolgálatát, egyértelmű útmutatásának tarthatjuk, hogy az Egyháznak különleges figyelemmel kell fordulnia a „peremvidékek” felé. Hogyan lehetséges ez Főiskolánk számára? Mit jelent ez nekünk?

Néhány missziós rend Főiskolánkon tanuló növendékei földrajzi értelemben is kapcsolatba hoznak minket távoli vidékekkel, melyeket tőlünk nézve „peremvidéknek” látunk. Szembesítenek minket azzal, hogy fordítva is lehet nézni ezt a viszonyt…
Főiskolánk szeretne képzési hely és szellemi otthon lenni olyanok számára, akik „peremvidéken” élnek és szolgálnak. Esti tagozatos hallgatóink jó része jön kistelepülésekről, vidékről, sokan hitoktatóként nehéz körülmények között dolgoznak.
De talán nem csak földrajzi értelme van ennek a szónak. Minden iskola: peremvidék. A társadalom itt adja át az új nemzedéknek értékeit. Minden plébánia és minden keresztény közösség: peremvidék. Az Egyház itt adja át másoknak a maga hitét, Krisztus világosságát. Főiskolánkon szeretnénk így tekinteni mindazokra a feladatokra, amelyekre hallgatóinkat képezzük. Súlyos „periféria” a család- és gyermekvédelem területe is. Mindegyik képzésünkre vonatkozik, hogy nem egy intézmény működésén dolgozó „tisztviselők”, hanem a másokhoz odaforduló, az életet szolgáló emberek számát szeretnénk gyarapítani, akik készek elmenni a „peremvidékekre”. Ferenc pápa bíztatását ebben szeretnénk követni.
 
Főiskolánk épülete Budapestnek szinte az abszolút középpontjában áll – azt szeretnénk, ha éppen itt érvényesülne az Egyház figyelme a peremvidékek iránt.

 

 * * *

 

A korábbi bemutatkozó írásaim elmondják mindazt, amit Főiskolánk nevében is hordoz. Most egy olyan tulajdonságát szeretném bemutatni, amely a nevében nem tükröződik, de valósága igen lényeges az életünkben: tanárképző főiskola vagyunk. A bencés, piarista és ferences rendi főiskola egyesülésével jöttünk létre, ez a három rend gimnáziumot tarthatott fenn 1950-1989 között, így erős pedagógiai irányultság érvényesült életükben. Így érthető az akkori döntés, hogy saját tanárképző intézetünk legyen. Ennek jegyében szerveztük meg a Pedagógia Tanszéket, dr. Kotschy Beáta tanárnő kiváló szakmai segítségével. Az alapvető opció ez: nem elég jól megtanulni a hittant, a továbbadásához – főleg iskolai keretben – pedagógiai képzettségre is szükség van. Szorgalmazzuk, hogy a papszenteléshez szükséges tanulmányokat végző szerzetesek hittanári végzettséget is szerezzenek. Hiszünk abban, hogy a hittanári életpálya is lehet „modell”. Ehhez próbálunk olyan tanárképzéseket is kapcsolni, amelyeket hallgatóink a hittannal együtt remélhetőleg jól hasznosíthatnak: Család- és gyermekvédő tanár, etikatanár. Döntésünk végső gyökere a Názáreti Jézus ragyogó példája, aki mindvégig tanított, és feltámadása után is erre küldte el tanítványait.

 
* * *
 
A Sapientia: hittudományi főiskola. Hittudomány, vagyis teológia akkor lehetséges, ha nem zárjuk ki eleve az értelem szerepét a vallásosságban. A szóösszetételek alapján úgy is mondhatjuk: hitünknek van logosza – érthető és szóban kimondható, megfogalmazható tartalma. Szent János evangéliuma szerint Isten maga mutatkozott meg nekünk személyes formában úgy, mint Logosz. Megtestesült és közöttünk lakozott úgy, mint Logosz. „A Logosz egyszerre jelenti az értelmet és a szót – egy olyan értelmet, mely teremtő és képes arra, hogy közölje magát, pontosan úgy, mint értelem.” – mondta XVI. Benedek pápa a regensburgi egyetemen (2006. IX. 12.). A keresztény teológiát az a felismerés viszi szüntelenül előre, hogy Krisztus, a Logosz tovább él Egyházában és vezeti az igazság egyre jobb megismerésére. A hitet és az észt ezért nem szüntelenül viaskodó ellenfeleknek tekintjük, hanem szemünkben ez a kettő inkább a „két szárny, melyekkel az emberi szellem fölemelkedik az igazság szemlélésére” – olvassuk a mottót II. János Pál pápa Fides et Ratio kezdetű enciklikájának elején. Főiskolánk együtt járja az Egyházzal azt az utat, amelyet a Hit Évére XVI. Benedek pápa jelölt ki, többek között ezekkel a szavakkal: „Fölfedezni a megvallott, ünnepelt, megélt és átimádkozott hit tartalmát, és reflektálni magára a hitnek az aktusára, olyan feladat, amelyet minden hívőnek vállalnia kell, főként ebben az esztendőben.” (Porta Fidei levél, 9.)
 
* * *
 
Olyan tanévet kezdünk el idén, amelyet megjelöl a II. Vatikáni Zsinat ötvenedik évfordulója. XVI. Benedek pápa erre emlékezve október 11-én nyitja meg a Hit  Évét, amely 2013. november 24-én fejeződik be.
Főiskolánk számára az évforduló alkalmat kínál a számvetésre. II. János Pál pápa már a 2000-ik év Nagy Jubileumának előkészítésekor is azt kérte, hogy „az Egyház tartson lelkiismeretvizsgálatot: befogadta-e a Zsinatot?” (Novo Millennio Ineunte, 57).
Ennek fényében a Sapientia törekvését így fogalmaznám meg: létrehozni, ápolni és erősíteni az Egyházban a keresztény közösség élhető és éltető tereit. A II. Vatikáni Zsinat építő, fölemelő örökségének tartjuk, hogy újból elevenen a szemünk elé állította az Egyház közösségi valóságát. Ez olyan terekben válhat megtapasztalhatóvá, ahol a keresztények kibontakoztathatják a keresztségből fakadó méltóságukat: a liturgikus ünneplés, a családi élet, Isten Igéjének hallgatása, az Egyház küldetését szolgáló intézmények stb. Ezekben a közös életterekben hordozhatják egymást a különféle életállapotokhoz tartozók (világiak, papok, szerzetesek), egymást megerősítő tanúságtételükkel, kölcsönös inspirációt nyújtva az életszentségre való törekvésben, amely minden ember távlata az Egyházban. A Főiskola ennek szeretne a színtere lenni, és arra szeretné felkészíteni hallgatóit, hogy majd ők is ilyen életterek létrehozói vagy gondozói legyenek – ami az Egyház egyik fő küldetése a világban.
A teológia ebből a szempontból az egész Egyház cselekvése: a keresztények közös szellemi erőfeszítése a krisztusi üzenet jobb megértésére és közvetítésére, de mindig az Egyház életének szolgálatában, a communio, a hitbeli közösség terében. Ennek eszköztárát kínálja a teológiai stúdium.
 
„…kívánatos, hogy minél több világi hívő szerezzen megfelelő képzettséget a szent tudományokban, és közülük egyesek hivatásszerűen is szenteljék magukat e tudományoknak, és azokat előbbre is vigyék” (Gaudium et Spes zsinati dokumentum, 1965, 62.)
 
„Való igaz, hogy minden, amit a Lélek a Zsinat által most mondott az Egyháznak, s amit az Egyház által az összes egyháznak üzen – jóllehet kisebb megütközéseket kiváltott – csak arra irányul, hogy Isten népe, mely tudatában van a rábízott üdvözítő feladatnak, a maga egészében megerősödjék.” (II. János Pál pápa: Redemptor Hominis, 1979, 3.)
 
„Napjainkban, amikor a Szentlélek pünkösdi kiáradása megismétlődött a II. Vatikáni Zsinaton, az Egyház élőbb és érettebb lelkiismerettel fedezte föl a missziós jellegét, s hallotta meg újra Urának hangját, aki mint »az üdvösség egyetemes szentségét« küldi őt a világba.” (II. János Pál pápa: Christifideles Laici, 1988, 2.)
 

* * *
 

Mi az, hogy „szerzetesi hittudományi főiskola”?

Amikor ma, 2012. július 1-én átveszem a rektori szolgálatot, a vasárnapi szentmisén a katolikus templomokban a második olvasmány Szent Pál szavait idézi: „Hiszen ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus jótékonyságát. Noha gazdag volt, értetek szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjatok.” (2Kor 8,9). Ez kétezer éve mottója a keresztény szerzetességnek, amely abból a megragadó élményből születik (egyre újra), hogy Krisztus nemcsak sok szépet mondott és sok jót tett értünk, hanem mindent odaadott, a végsőkig ment szeretetében, és erre az illő válasz az ember részéről is a minden odaadása. Ez az odaadás nemcsak belső lelki tulajdonság, hanem szolgálatban is megnyilvánul. A Sapientia Főiskolán a szerzetesek jelenléte és esendő igyekezete állandó emlékeztető Urunk megváltó szegénységének örömhírére. Nem a megvalósítással kérkednek a szerzetesek, hanem járnak egy úton, amelyen a cél már most is örömet ad nekik, bár még távol vagyunk tőle. A Krisztus önátadására válaszoló odaadott élet az Egyház „szívverése”, minden keresztény élet alapvető logikája. A szerzetesi közegben sokan megérzik Urunk megváltó szegénységének örömét, és szolgálatot vállalnak az Ő Egyházában.
Valami ilyesféle történik egy „szerzetesi hittudományi főiskolán”.

 

Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola, 1052 Budapest, Piarista köz 1. - Kapcsolat - Impresszum
Intézményünk országos és nemzetközi hálózati kapcsolatát az NIIF Program biztosítja.