A II. világháború előtt Magyarországon több szerzetesrend maga gondoskodott növendékeinek teológiai képzéséről: saját főiskolát tartott fenn számukra. A tanítórendeket erre szinte rá is kényszerítette a közoktatás fejlődése: a múlt század végétől törvény írta elő, hogy középiskolában csak egyetemi diplomával rendelkező tanárok taníthatnak. A ciszterciek, bencések, piaristák ekkor nyitották meg saját hittudományi főiskolájukat, avval a céllal, hogy növendékeik a teológiai tanulmányokkal párhuzamosan folytathassanak egyetemi tanulmányokat is az általuk választott szakokon.
1950-ben a megmaradt három férfi szerzetesrend tevékenységét az állam a lehető legszűkebbre korlátozta: két-két gimnáziumot tarthattak fenn, összesen nyolc osztállyal, tizenhat tanárral, a rendi növendékek összlétszáma nem haladhatta meg a tizennégyet. Mindhármuknak sikerült azonban hivatalosan is megtartaniuk saját rendi főiskolájukat. Ez lehetővé tette, hogy néhány teológiai tanár rendi keretben maradhatott, a növendékek pedig védettebb környezetben tanulhatták a teológiát. Bár 1948-ban már fölmerült egy közös tanárképző főiskola ötlete, a nem sokkal később kialakult helyzetben előnyösebbnek látszott az engedélyezett intézmények önálló fenntartása.
